Idén nyáron hatalmas dolog történt velem. Férjhez mentem! Bizony, végre én is beállhattam a házasok népes táborába. És mi változott azóta, hogy kimondtuk a boldogító igent? Hát lényegében szinte semmi, de ettől függetlenül mindig a fellegekben járok, mikor eszembe jut, hogy már nem csak „barátnő”, hanem „feleség” vagyok.

De ne ugorjunk ennyire előre, szeretném elmesélni az egész történetet, nagyjából az elejéről. Az igazság az, hogy sokáig nem talált rám a szerelem. Valahogy úgy alakult, hogy mindig rossz lóra tettem, a férfiak, akikkel randiztam vagy nem voltak az eseteim, vagy ha éppen kapcsolat is lett a dologból, akkor záros határidőn belül kiderült, hogy egy fikarcnyit sem illünk össze. Mivel már elmúltam harminc éves, ezért kezdtem elkeseredni, hogy örökre vénlány maradok és nincsen olyan férfi a földön, aki mellett megtalálhatnám a boldogságot. Persze a barátaim, kolléganőim és a családom is tartotta bennem a lelket, hogy ne aggódjak, hamarosan eljön a nagy Ő.

Sokan próbáltak rávenni arra, hogy regisztráljak egy társkereső oldalra. Eleinte nagyon ódzkodtam még a dolog gondolatától is, mert valahogy a bennem élő romantikus elképzelések szerint nem egy képernyőn kellene először meglátnom életem szerelmét; de aztán rá kellett jönnöm arra, hogy az eddigi ismerkedési módszereim nem váltak be, szóval lehet, hogy érdemes lenne váltani. Erőt vettem magamon, és létrehoztam egy profilt, az egyik elismert társkereső oldalon.

Őszintén szólva nem vártam sokat a dologtól, de azért a kíváncsiságom hajtott, szóval napi szinten megnéztem, hogy nem jött-e esetleg üzenet. És láss csodát, a regisztrációmat követő negyedik napon üzenetet kaptam egy László nevű férfitól. Első ránézésre szimpatikusnak tűnt, már a képe alapján is éreztem, hogy jó kisugárzása van, szóval válaszoltam az üzenetére. Utána szó szót követett, amik végül randevúkká változtak és alig néhány hónap után azt kezdtem érezni, hogy ő lehet az igazi, ő más, mint az eddigiek.

Szerencsére Laci is hasonlóan vélekedett a dologról. Sokat beszélgettünk a jövőnkről, ki hol szeretne lakni, hány gyereket szeretne stb., viszont egészen az első évfordulónkig nem tette fel a nagy kérdést. Július nyolcadika volt akkor, tavaly nyáron. Éppen a Balatonnál nyaraltunk és este tettünk egy sétát a parton. Akkor térdelt le Laci és kérdezte meg, hogy lennék-e a felesége. Én pedig természetesen igent mondtam egyből. Elmesélte, hogy már hosszú ideje szeretett volna megkérni engem, viszont a dátumokkal nincsen jóban, ezért úgy gondolta, hogy ha az évfordulónkra esik ez az esemény is, akkor biztos nem fogja elfelejteni.

Érdekes módon, mikor elkezdtük nézegetni a naptárt (már friss jegyesként), akkor rádöbbentünk, hogy 2017-ben az évfordulónk pont egy szombati napra fog esni. Így hát úgy gondoltuk, hogy akkor nem is lenne jobb alkalom, mint akkor tartani az esküvőt. Örültem, hogy nyáron ismerkedtünk meg, nem pedig késő ősszel, vagy a tél közepén, mert hideg évszakban nem tudnám elképzelni az esküvőmet, így azonban minden jól alakult.

Ősszel el is kezdtük a szervezést, hogy minden meglegyen a kellő időre. Először a ruhám volt meg. Anyukámmal és a nővéremmel több szalont is végigjártunk, mire meglett az álom ruhám, de úgy érzem megérte a fáradtságot. Ez után következett a helyszín és a templom lefoglalása, hiszen ezek nélkül nehéz lenne lebonyolítani egy esküvőt. Mivel még bőven időben voltunk, ezért a városunk papja örömmel elvállalta az esküvőnk levezénylését július nyolcadikára. A város legjobb éttermében pedig ismerem a főnököt (tanítottam mindkét lányát), így aztán kérdés sem fért hozzá, hogy tarthatjuk náluk a lagzit.

Szépen lassan minden részlet a helyére került, a meghívók, a menü, a virágok és a zene is. Azt hiszem a legutolsó dolog, amit lefoglaltunk, a fotós volt. Valamiért eleinte nem tűnt akkora prioritásnak a dolog, de aztán az egyik barátnőm felvilágosított róla, hogy egy jó fotós nélkül csupán az emlékeinkben marad meg a nagy nap. Belegondolva végül is igaza volt, az elkészült fotókat látva pedig hálás vagyok Lindának, amiért szólt erről, mert az elkészült képek egyszerűen mesések lettek!

Az esküvői fotósunk nagyon profi szakember volt, egy remek stábbal a háta mögött. Az esküvőnk minden momentumát megörökítették, ráadásul olyan minőségben, hogy csak ámulok és bámulok. Eljöttek velünk az esküvő előtt néhány nappal az anyakönyvvezetőhöz is, ahol a polgári szertatásunk volt, utána pedig jegyes fotókat is csinált rólunk.

Visszatekintve hatalmas élmény volt az egész, remekül éreztük magunkat Lacival, és szerencsére a vendégeknek sem volt panaszuk semmire. És mostantól pedig jön a még jobb rész, a házasélet és a családalapítás. Mindketten reméljük, hogy egy éven belül már hárman leszünk.